Év végi mérleg

Kedveseim!

Nem nagyon szoktam évi végi mérleget készíteni, de tegnap megtettem. Hogy miért? Mert ez volt életem legszörnyűbb éve, azt hiszem. Korábban azt gondoltam, hogy nem lehet rosszabb annál, mint, hogy eltemettem a szüleimet. Nos, azt hiszem, hogy amikor megérint a halál szele valakit, ahoz nincs fogható.
Bátran kijelenthetem, hogy a 2013-as év volt életem legroszabb éve. 
A mérleg: rosszindulatú daganat a bal mellemben, műtét, mell eltávolítás, 6 kemotárápiás kezelés, 28 sugárkezelés. Fél év kopaszon, tönkrement körmök és vénák. 

DE, élek! 

Igyekszem megszokni és megszeretni az "új" életem és kinézetem. Nem könnyű, de próbálkozom. Gyakran mondják, hogy ne gondoljak most már a betegségre, túl vagyok rajta, jól vagyok.
Tényleg igyekszem, de azért ez nem ilyen egyszerű! Akárhányszor belenézek a tükörbe, a hajam emlékeztet a betegségre. Minden levegővételnél érzem a mellemet, tehát emlékeztet a betegségre, és még sorolhatnám. Tehát óvatosan tegyünk kijelentéseket. Többen úgy gondolják, hogy ha túl van rajta az ember, akkor minden újra olyan, mint régen.
A nagy fenéket!!!
SOHA,
SEMMI
nem lesz már olyan, mint a rák előtt!
Kérdezzetek meg bátran bármennyi gyógyultat. Kétlem, hogy egy is akadna akár, aki ezt másképp érzi és gondolja.
Sajnos!
Az ember végigcsinálja a műtéteket, a kezeléseket, betartja, amit az orvosok előírnak, viseli a szörnyű mellékhatásokat, a borzalmas fájdalmakat, mindent megtesz, mert meg akar gyógyulni, de elfelejteni vagy kitörölni nem lehet. Persze nem is kell, csak jó lenne, ha eljönne a nap, amikor nem jut eszembe legalább 1 napig. Ebben bízom!!!
És közben el kell fogadni, hogy van egy rák előtti és egy rák utáni életed. Nekem a betegség volt a pont az I betűn. Sajnos elég sok veszteség ért az elmúlt 15 évben, mindig újra és újra. Igyekszem úgy fölfogni, hogy ez volt az első 40 év, és most jön a következő 40 év, amiben csak (vagy legalábbis túlnyomórészt) jó dolgok fognak velem történni! Muszáj pozitívan előre nézni, ha nem így tennék, nem tudtam volna végigcsinálni a betegséget sem és az elmúlt éveket sem. 
Szóval tegnap este összebújtunk a csodás lányommal a kanapén, égtek a gyertyák, csodás illata van a Karácsonyfának és ő bealudt. Én meg csak néztem és néztem és néztem, ahogyan néztem, amikor 2-3 éves baba volt. Mint egy kisangyal. Minden alvó baba egy-egy kisangyal. Csodás, ahogy békésen, végtelen nyugalommal, ártatlanul alszanak, mit sem tudva a világ megannyi szörnyű dolgáról. És azt kívánja az ember, hogy soha ne is kelljen megtapasztalniuk semmi rosszat. De felnőnek, és megismerik a nagybetűs Életet az összes jó és rossz dolgával. És ahogy tegnap este néztem az én csodás, 18 éves lányomat, újra olyan volt, mint egy kisangyal. Hosszú percekig néztem és könnyek szöktek a szemembe. Hálát adtam Istennek, amiért túléltem a betegséget és itt lehetek vele, és még nagyon sokáig nézhetem, ahogy alszik mellettem és hallgathatom a nevetését és érezhetem a finom bőrét. 
Fáj, hogy mindezt végig kellett csinálnia velem, mellettem. 
Szép esténk volt, és boldogan léptünk át a 2014-es évbe! :-)

És most lássuk, mi történt 1 évvel ezelőtt.

2012.december 31.

Reggel beszéltem a Buksival, aztán gyorsan kitakarítottam. Tusolásnál ismét jó sok hajam kijött, úgyhogy eldöntöttem, hogy ma lesz a hajvágás. Új év, új séró J

Elvittem a Sárát a barátjához, aztán zokogtam a kocsiban, amíg odaértem a Tik-takhoz, "L"-el találkozni. 

Ülök a kocsiban és azért mégis úgy gondolom, hogy kibaszott igazságtalan az élet!!!! A két másik műtét után talán, tényleg elég lett volna egy szimpla „nátha”!!!! 

Azt hittem, hogy a hajhullásra IS fel vagyok készülve.

Nagy frászt. 

Csak a szám volt nagy megint. Mint mindig! 

Amikor ott áll az ember a zuhanyban és azon gondolkodik, hogy meg merje-e mosni a haját vagy ne – az kemény! 

Oké, megmosom – mondom magamnak – tincsekben marad a kezemben és gyűlik a lefolyónál egyre nagyobb gombóccá….hát ez kemény! 

De túlesek rajta. Jön a szárítás. 

Hamar rájövök, hogy a közben sem túrhatok bele, mert újabb csomók maradnak a kezemben…szépen, lassan, nagyon óvatosan tapogatva, simogatva sikerül megszárítani végre. 

Sára miatt próbálom viccesre venni a figurát, mint mindig (na, jó legtöbbször), sikerül is. Ezen is túl vagyunk. 

Snitt.

Kifelé az Ádámékhoz üvöltetem Pink – So what című remek dalát. Ez kell nekem a túléléshez!!!! 

És egy rémes rózsaszín paróka, amit a Moszkva téren szereztem be az egyik utcai árusnál. Ez volt a legrondább darab. Ez is kell a túléléshez (legalábbis ma)!

Ok. 

Rászánjuk magunkat a nyírásra (addigra már jobban vagyok a sírástól), Zsófi nekiáll és nyírja. Nem is olyan vészes, mint gondoltam…na ja…minden csak viszonyítás kérdése – ugye. Közben, míg még punkos a séró, Ádám csinál képet a kérésemre.

KÉSZ! 

Már csak bele kell nézni a tükörbe…szar…de persze ez is túlélhető…mint minden. 

Pepi föl :-) mintha a saját hajam lenne :-)

Ezen is túl vagyunk!

Hazamentem, földíszítettem a lakást, fölöltöztem csinosan és a csodás rózsaszín parókámban beállítottam a Bullba :-) nagy sikerem volt, mondanom sem kell :-) jó kis túlélő ötlet volt :-) segítettem kicsit díszíteni, aztán mentem a fiatalokért, majd ki Érdre. Jó volt, sokan voltak, jól éreztem magam :-) 9 körül aztán hazajöttünk. Levettem a pepit a Sára előtt, egész jól vette. Persze, el tudom képzelni, mit érez belül!!!!!!!!!!!!!!!!! 
SAJNÁLOM!!!!!!    

(részlet a naplómból)

                                               Hajvágás közben - után és 1 évvel később

                                                  A csodás rózsaszín parókában :-)