Emlőbizottság

2012. november 13. kedd

Elmegyek pedikűröshöz, mert én egy kis alapos vagyok :-) és ápoltan szeretek kórházba menni, ha már menni kell. Aztán rohanok a Mezzoba, mert ott találkozunk a Buksival (az én drága keresztmamámmal). Egymás karjaiba esünk. Istenem, de jó végre, hogy átölelhetem!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! És sírok, és sírok és sírok...kijön az elmúlt pár nap összes feszültsége, bánata, bizonytalansága. (sajnos Ő is érintett a rákkal, ezért érzem azt, hogy Ő tényleg tudja, hogy min megyek keresztül. Szerencsére mára már csak rossz emlék számára a betegség). Sokat beszélgetünk, és sokat nevetünk egész nap. 

Közben vár még rám egy feladat. El kell mondanom a Jucusnak (Zoli, aki sajnos már nincs közöttünk a mamája). Nem merem telefonon, ezért fölszaladok hozzá. Nagyon örül, hogy lát, soha nem szoktam napközben menni! :-) Eddig jó. Megpróbálok belekezdeni a „sztorimba”, (érdekes, vele szemben állva nehezen megy) próbálok tényszerű és lényegre törő lenni és rögtön a pozitívumokat mondani és optimistának tűnni. MERT az is vagyok!!!!!! Kiborul szegénykém, sír……..nagyon sajnálom! Őszintén, mert nem akartam, hogy aggódjon. De ha nem mondom el, az még rosszabb. Két rossz közül ezt választottam. Megpróbálom megnyugtatni és rohanok vissza a Buksihoz. Közben a Sára is megérkezik. 

½ 3-ra megyek az emlőbizottság elé, így szedelőzködünk és megyünk a kórházba. Milyen idióta elnevezések.Emlőbizottság, egy 3-4 főből álló csapat (sebész, onkológus...stb), akik végül is közösen döntik el, hogy mi a legjobb megoldás a betegnek. Idegesen várok a folyosón (Sáráék lent várnak az aulában), majd végre behívnak. Sebészem jelenléte megnyugtat valamelyest. Ismét megvizsgálják a bal mellemet tüzetesen, kitapintják a daganatokat (már tényleg meg se kottyan, hogy négy teljesen vadidegen ember előtt kell félmeztelenül állnom és mind a mellemet vizslatja).  

Orvosom vázolja a szobában lévőknek, hogy milyen megoldást javasol, a többiek pedig  egyetértően bólogatnak. Első lépés daganat- és emlő eltávolító műtét, utána kemoterápia és sugárterápia. Ezzel is megvolnánk, távozhatok. Lent elmesélem a Buksiéknak, aztán elindulunk haza. Örülök, hogy beszélget a Sárával, mert sokat tud neki segíteni, hiszen az ő fiának is végig kellett asszisztálnia az Ő betegségét annak idején!!!!!! Jó kedvünk van, nevetgélünk. Annyira jó egy kicsit "lazítani". 

VÉGRE hazaérünk. Elég volt ebből a napból is. Emileket írok, vacsorázunk…..napi rutinok. Aztán összepakolom a cuccomat, próbálok összpontosítani, hogy semmi ne maradjon itthon….nem nagyon megy….kicsit ideges vagyok….aztán megint semmi…mikor mindennel kész vagyok, összebújunk a Sárával. Mindkettőnknek erre van most szüksége!!!!

Félek! 

                                                                  Buksival a kórháznál

 (részlet a naplómból)