2013. november 7., csütörtök

Mégis mennie kell a mellemnek

2012. november 7.szerda

07.00 óra Országos Onkológiai Intézet, 3-as épület III. emelet, találkozó a sebésszel.
Nézegeti az anyagomat. Megvizsgál. Közli, hogy szó sem lehet emlőmegtartó műtétről. 
BUMM!
Ismét megsemmisülök. 
Összeszedem magam és mondom, hogy persze, ha mennie kell, menjen.
Mindent részletesen elmagyaráz, miért kell levenni, hogyan fogja csinálni.  Nem gond, mondom, úgyis szerettem volna szilikon cicire váltani :-) Olyan rohadt drága, így legalább ingyen lesz :-) próbálom humorral kezelni, mert úgy érzem, hogy máskülönben megőrülök. Fogok kapni rögtön egy expandert, aminek ki kell választani a méretét, aztán 1 év múlva azt kicserélik szilikonra és a másik mellemet is hozzá igazítják. Mutatja az expandert, van 600 és 800 köbcentis, mondom, nekem 800 köbcentis kocsim volt és az jó volt, biztos jó lesz ez is. HUMOR!!!! Emberek. Humor!!!!!! 
Napközben tartom magam, de este totál kiborulok és csak zokogok. Az egyik percben úgy érzem, hogy fölfogtam, hogy baj van, a másikban pedig úgy gondolom, ez csak egy rossz álom. A halálra nem gondolok, kétségem sincs afelől, hogy meg fogok gyógyulni, de folyamatosan a különböző filmekben látott szörnyű képek cikáznak a fejemben. Altatás, műtét, csövek, infúzió, kemoterápia, wc ölelése, csontsoványság, kopaszság...félek, vagyis rettegek, hogy mi vár rám a következő hónapokban. Jó lenne odabújni a Mamámhoz és hagyni, hogy szorosan átöleljen és azt suttogja a fülembe: - Itt vagyok melletted és vigyázok rád. De Ő már 17 éve nincs velem. Nem marad hát más, minthogy én ölelem a Sárát és suttogom a fülébe, hogy: - Itt vagyok édesem, ne félj, minden rendben lesz, nem fogok meghalni, meg fogok gyógyulni. Megígérem Neked! És ezt az egy kis mondatot úgy mondani, hogy a hangom nyugalmat árasszon és ne sírjam el magam. Úristen! De nehéz ez. Aztán az éj leple alatt szabadjára engedni az érzéseimet és hangosan üvöltve, jajveszékelve zokogni és megpróbálni felkészülni a következő napra.

2 megjegyzés:

  1. Olvasva a soraidat újra átélem Veled a BORZALMAT... Potyognak a könnyeim, de most egy nagy sóhaj kíséretében mosolygok is..mert megcsináltad :)))

    VálaszTörlés
  2. Igen, ezzel én is hasonlóan vagyok :-)

    VálaszTörlés